Az a baj a vizsgázással, hogy a szemkontaktus legátolja az agyamat - a lelkem indul el. A vizsgahelyzet tudás számonkérés, így csak szemkontaktus nélkül vagyok rá képes. Beszélgetés során - amikor a saját gondolataimat mondom el -, tudok szemkontaktussal beszélni.
Amikor az érzéseimről kell beszélnem, akkor már megint zavar a szemkontaktus.
Őszinte ember vagyok, és ilyenkor félek, hogy túl mélyre látnak belém az emberek, ezért fordulok el. Csak így tudok őszinte lenni.
Szemkontaktusban csak a gondolataimról tudok beszélni, mély érzésekről nem. Félek, azoktól a reakcióktól, amiket a hallgató fél arcán, gesztusaiból látok.
"Az őszinteség, sebezhetővé tesz."
Stephen King
A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.
