Emberi mértékkel mérve 1 napunk akkor kezdődik, amikor felébredünk, és akkor ér véget, amikor elalszunk.. (Hacsaknem az álmunkat a nap folytatásaként értékeljük :-) )
Ezért én is ezt a bejegyzést, azzal kezdeném, hogy péntek reggel szokásomhoz híven, rendeltetésszerűen 8:00-kor dolgozni indultam, de ekkor még nem sejtettem, hogy legközelebb majd csak szombat hajnali fél 4kor bújhatok a takaróm oltalmába :)
Munkahelyemen a nap folyamán történtekre már nem igazán emlékszem, azt hiszem, elhomályosították a munka utáni események :)
Mint máskor is, értem jött a szállítószolgálat busza, így kb. fél 7kor már a Marcin voltam... 7re beszéltem meg egy találkozót egy férfival... Kíváncsi voltam rá, mert egyszer meglátott az utcán, és ezek után nem restelt utánam kutatni IWIWen, Facebookon, hogy az ismerősöm lehessen, olvasta mindhárom blogomat állítása szerint, és üzenetben agyon dícsért, hogy milyen nagyra is becsül engem...
Tudtam, hogy van felesége és egy sérült fia, de arra végképp nem számítottam, ami beszélgetésünkből kiderült számomra ... Amikor megkérdeztem, hogy tudnak-e arról, hogy ma velem találkozik, azt mondta: semmit sem tudnak... Megkérdeztem, mit mondd majd ha hazaér (hiszen este 9 lehetett már akkor), azt mondta, majd mond valamit... Azt is mondta, igazából már nem sokat jelent neki a családja... Ez ledöbbentett... Jó módú családban élnek...
Én hálás lennék, ha egyszer valaki mellettem döntene... Valaki mellett dönteni, vele házasságot kötni, az nagy dolog az életben... Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen kijelentést tegyen, miközben egy számára idegen nővel beszélget? Felajánlotta, hogy bármiben segít ha úgy gondolom, és mondta, szivesen találkozna velem, ha én is szeretném...
Én tudom, hogy nem szeretném... Mostmár tudom, ki az, aki képes volt felkutatni...Végülis ő 1 találkozót kért, ez megtörtént, maradjunk is ennyiben...
Ezután találkoztam Zolival... Még akkor futottam össze vele, amikor a Millenáris felé tartottam, és megígértem Neki, hogy miután letudtam a megbeszélt találkozót, visszatérek, hogy beszélhessünk, hiszen csak 1 éjszakát tölt Pesten... Ilyenkor mindig átbeszélgettük az éjszakát, de ez most dugába dölt, hiszen a portás nem engedett be... Arra hivatkozott, 10 után már senki sem fogadhat látogatót, még a vendégek sem... Ezért az utcán beszélgettünk...
Elindultam, hogy elérjem az utolsó buszomat, ami még hazavisz, és mint általában - mióta a Lövőház utcában átépítés folyik -, a Millenárison keresztül szerettem volna a buszmegállóhoz jutni... Igen ám, de 11után a kapukat bezárják! Kb negyed órát alkudtam a biztonsági őrrel, hogy engedjen be... Azt mondta a másik kapunál majd lesz, aki kienged... Ezzel 2 bökkenő is volt: az egyik, hogy a másik oldalon senki sem várt, a másik, hogy akkor már locsolták a fövet... A kövekkel felszórt úton Mopedemmel lehetetlenség közlekedni, ezért a fű az egyetlen használható lehetőség, annak ellenére, hogy igen hullámvasút jellegű ez az út is... A hullámvasút az haggyán, de a fűrdés....! Na és ezután tudtam meg, hogy nincs ott aki kienged...
Jöttek fiatalok csoportosan, akik átugrották a kerítést, és mentek tovább... Az egyik lány számára még a jó hangulatú társasága ellenére is világossá vált, hogy én nem leszek képes ugratni, így megjegyzéseket tett, hogy ez milyen már hogy ők kiugranak én meg ott maradok.. Visszaugrott, és megkereste a biztonsági őrt, akiről beszéltem neki...
Persze az őr, kikérte magának, hogy ő micsoda leszídást kapott, amiért engem beengedett, a lány erre csak annyit mondott: "legyél büszke arra, hogy ezen az éjszakán 2szer is jót tettél: 1szer, amikor beengedted, és most másodszor, hiszen kiengeded"... :)
Kijutottam, de ekkor már tudtam, hogy nem a 139essel utazom ma haza... A Széna téren felszáltam a Combínora, annak ellenére, hogy azt is tudtam, a Móriczon is már csak hült helyét találom majd, számomra használható busznak...
Érdekes volt, mert bár már éjfél körül járt ekkor, és fogalmam sem volt, hogy jutok haza, mégsem éreztem félelmet... Én nagyon eltévedős vagyok és olyankor mindig szorongok, olyan is volt már, hogy zokogtam, kétségbeesésemben... Most viszont, valami határtalan nyugalmat éreztem magamban.. Pedig sokmindent láttam... Vidám társaságot, akik idegen nyelven hangosan nevetgélve beszélgettek, italtól dölöngélő, kiabáló fiatalokat, akik még össze is verekedtek... Volt olyan utas is a villamoson, aki csak csendesen ült, és amikor összetalálkozott a tekintetünk, egymásra mosolyogtunk... :)
Miután leszáltam a Móriczon, a buszmegállók felé igyekeztem - azt remélve, majdcsak valahogy még hazajutok - rámköszönt egy srác. A szemem sarkából már láttam: kinézett magának...
Olyan dolgokat mondott, hogy a hajam égnek állt... Szerencsés lelkületem van, azt hiszem - legalábis ezt a helyzetet jól kezeltem - annak ellenére, hogy most is erős megdöbbenést érzek... Hihetetlen... Alig negyed órás beszélgetés után, megkérdezte, hogy ő megcsókolhat-e? Természetesen, erélyes NEM volt a válaszom, mire: "ezt a határozottságot szereti bennem..."
Szereti? Hiszen azt sem tudja ki vagyok... Azt sem tudja, kit csókolna meg.... Ezek után kíváncsi voltam válaszára: Miért csókolna meg? Válaszként amit mondott, az nem tűr nyomdafestéket! Nagyon el akarta adni magát, mert mikor megemlítettem neki, hogy ha haza akarok menni, már csak lépcsős buszra számíthatok, és elektromos kocsim 3 erős ember tehetségét igényli, erősködött, hogy ő egymaga felrak a buszra, ha az kell ahoz, hogy hazajussak... Gondoltam, tapasztalja meg ő maga, hogy ez lehetetlen, megemeltettem vele a kocsi elejét külön, aztán a hátulját... Igazat adott, bár azt láttam az arcán nehezen viselte, hogy gyengébbnek bizonyult annál, mint amit mutatni akart...
Elmondtam neki, hogy azért várok mindenképp buszra mert sajnos, nem ismerem a hazavezető utat... Fogalma sem volt, merre lakom, de azért felajánlotta ő hazakísér, de akkor már ott is aludna nálam... Hihetetlen... Erre már csak azt tudtam mindani: "Akkor inkább itt alszom a buszmegállóban!" Nem lenne jó neked is? - Kérdezte... NEM! - válaszoltam... Persze arra már csak magamban gondsoltam, hogy "ha azzal nem lehetek, akit szeretek, akkor miért egy ilyen szembejövő ismeretlennel, aki a kocsimból ítélve azt gondolja, 2 szó hazug dícsérete után, könyöradományért terpesztek, csak, mert úgysincs párom, és egyedül élek...?"
Elég egyértelműnek láthatta, hogy nincs esélye, bár még ezt is kultúráltan jeleztem neki, de határozottan... Elítélem ezeket a srácokat, akik bárkivel, bármikor... Egy idővel késöbb elköszönt... Ekkor már nem igazán aggódott azon, hogy jutok haza... :)
Ekkor kezdődött az éjszaka kellemesebb része... :) Találkoztam egy kedves sráccal, akivel jót beszélgettünk... Amikor megérkezett a busza, megköszönte a beszélgetést és mosolygó arcal sok szerencsét kívánt a hazajutáshoz :)
Lemondtam arról, hogy lépcsős buszra tetessem fel magam... Odamentem a menetrendszerinti buszom megállójába, amivel általában közlekedni szoktam, és bár ekkor már éjjeli 1 óra volt, arra gondoltam, megvárom az első alacsonypadlóst, amiról tudtam, valamikor 4 után érkezik majd... Pontosabbat azért nem tudtam, mert nem látni fel kerekesszékemből a táblára (ennyit az akadálymentesítésről), és persze sötét is volt... :)
Egyszer csak megdöbbentő dolgot láttam... Alacsonypadlós buszt az éjszaka közepén... A mellettem lévő buszmegállóban láttam hogy valaki ül, odamentem és megkérdeztem tőle, jól láttam-e, hogy egy alacsonypadlós ált itt... Azt mndta jól láttam... Akkor arra gondoltam, hogy talán láthattak a sofőrök hogy ott várom a buszt és értemjött valaki, de mivel nem voltam már ott, továbbment... Én csak messziről láttam... Épp ezért kérdeztem a lányt... :) Beszélgetni keztünk.. Elmondta, hogy kevés barátja van, mert ő igyekszik jónak leni, de sokan kihasználják ezt... Megerősítettem, maradjon csak ilyen, mert ha a kudarcai miatt másnak próbál lenni mint aki valójában, akkor először magának kell majd hazudni azt, amit másokkal akar elhitetni, és ez hosszútávon nem éri meg... Amikor megérkezett a busza, kezetfogott velem, megköszönte a beszélgetést és szerencsés hazatérést kívánt :)
Ekkor 2 óra volt... Visszamentem a megálómba és várakoztam... Gondolkodtam... És még mindig nem féltem... :) Egyszer csak 2 tizenéves fiatalra lettem figyelmes: egyikőjük hangosan és kifogástalan zenei hallást bizonyítva, fötyülte és ezt felváltva énekelte Szécsi Pál Távollét című dalát, vitatkoztak, hogy mi a címe és ki az előadója? Ez megmosolyogtatott :) Tizenéves fiatalok többsége nem is hallott Szécsi Pálról, ők meg nem resteltek arra érvekel tűzdelt vitát szánni az éjszaka kellős közepén az utcán, hogy a kérdés végére járjanak... :)
Egy kicsivel késöbb egy fiatalember haladt el melettem... Még most is emlékszem arcára, mosolyára, ahogy rámköszönt: Szia! és továbbhaladt... Tekintetéből láttam, mérhetetlenül nyugalommal, természetesnek vette, hogy engem, elektromos kerekesszékemen ülve, - karom a moped kormányára téve, előre döltem és a homlokomat karomra támasztottam, szemem lehunyva gondolkodtam... - a buszmegállóban lát... Ahogy közeledni hallottam, államat támasztottam a kormányra, úgy néztem rá... Összemosolyogtunk, ahogy köszöntünk egymásnak :) Ő továbbhaladt... de nagyon jólesett nekem, ez a természetes viselkedés tőle...
És hogy hogy jutottam végül haza?
Találkoztam még valakivel ezen az éjszakán .... Egy Angyallal... Egy jótevővel... Aki segített... De megígértette velem, hogy úgy veszem, mintha nem is találkoztunk volna... Bár én erre sosem lennék képes, hiszen mindig emlékezni fogok errre a különleges éjszakára és főleg Rá, - örök hálával tartozom neki - de ígéretemhez híven kilétét inkognitóban tartom, hiszen jótettéért cserébe, Ő mindössze ennyit kért tőlem... Indokait megértem, és úgy érzem, köszönettel tartozom Neki... :)
Így utólagosan is úgy gondolom, ahogy akkor ott a villamoson... Ez az éjszaka csodálatos éjszaka volt az életemben, biztos vagyok abban, hogy a Jóisten oltalma alatt álltam, és remélem, mindazoknak, akikkel találkoztam, emlékezetes maradok, és egy adott pillanatban gondolnak majd rám, és merítenek abból amit tapasztaltak, láttak tőlem :)
