..Akkor kezdődött, amikor a mankók érkeztek a missziós-hordóban... - Mankók?? - Igen. Tudja, annyira szerettem volna egy babát. Papa kérte is, hogy küldjenek, de amikor megérkezett a hordó, a hölgy visszaírt, hogy nincs benne baba, csak egy pár kis mankó. Elküldte, hátha valami gyerek mégis hasznát veszi. Akkor kezdtük játszani a játékot. - No én aztán igazán nem értem, mi játszani való van egy pár mankóval! - jelentette ki Nancy kicsit ingerülten. - Éppen az az érdekes benne. Mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk - magyarázta Pollyanna komolyan. - És mindjárt a mankókon kezdtük. - Nohát, ezt aztán értse meg, aki akarja! Hogy lehet örülni annak, ha az ember babát kíván és mankót kap helyette? A kislány vígan ugrált Nancy mellett. - Dehogy nem, dehogy nem! Bár igaz, hogy az elején én sem értettem - ismerte be. - De papa megmagyarázta. - Akkor maga pedig magyarázza meg nekem - szólt Nancy kurtán. - Ó, libuska! Hát annak örültem, hogy nincs szükségem rá! - vágta rá Pollyanna büszkén. - Nagyon egyszerű a játék, ha az ember már belejött!
(ELEANOR H. PORTER: Az élet játéka)...
Erről az idézetről eszembe jutott néhány gondolat...
Persze, mindenkinek a maga keserűsége a legnagyobb...
Azért érdemes elgondolkodni azon, hogy bárhogy is van épp, lehetne sokkal rosszabb is...
Példaul a saját életemet nézve...
Mozgáskorlátozottként élek, de tudom, hogy vannak nállam rosszabb egészségi állapottal élő ismerőseim vagy épp nem ismerőseim, akik példaértékűen élnek a saját élethelyzetükben derekasan helytállva... Én miért panaszkodnék... Teljesen önellátó vagyok, csak az utcai közlekedésben szorulok segítségre...
Nem minden helyzetben áldom a családomat (Anyut és a testvéreimet), de mégis elmondhatom, hogy vannak, megadták azt az érzést, amit összetartozásnak hívnak és nagyon nehéz körülírni... :)
Mások szülő nélkül nőnek fel, mégis értékes tagjaivá válhatnak a társadalomnak (több ilyen ismerősöm van, akikre büszke lehetek).
Budapesten élek albérletben és bár nagyon nehezen, jövök ki abból a pénzből, amivel megáld az Ég, mégis hálás lehetek és vagyok is azért, mert erre Budapesten van lehetőségem, a Fővárosban, ahol azért meg vannak ehhez a körülmények (van munkám, számomra alkalmas lakás, közlekedés). Sosem felejtem el, hogy honnan jutottam ide...
Önálló felnőtt ember lehetek itt, aki dolgozik, tanul (bár az az igazság, ezt mostanában nehezemre esik, de azért nem adhatom fel, meg kell becsülnöm a lehetőséget), és saját háztartást vezet (imádom).
Sokszor gondolok arra is, hogy Anyu az én koromban már 3 pöttöm édesanyja volt, és hogy én is mennyire szeretném... De az élet valamiért idáig ezt nem adta meg... De tudom vannak akiknek egészségügyi okok miatt talán sohasem lehet... Nekem ezt eddig senki sem mondta, miért panaszkodnék?
Néha elszomorodom, de olyankor mindig eszembe jut valami, amit már kértem, és meg is kaptam a Jóistentől, és remélem, hogy ezután sem hagy el, és mindaz, ami "Szerinte is" szükséges az én életemben, elérkezik egyszer... :)
Sokan, akiknek igazából "minden" megadatott eddig (szerető és támogató, biztos hátteret nyújtó családban töltött gyermekkor, idejében megélt tapasztalatok, élmények, egészség, vonzónak mondható külső, iskolák, jó munkahely és lakhatási körülmények, társ, a gyermeknevelés öröme), olyan apróságokon képesek bosszankodni, hogy nem jött időben a busz, vagy hogy "letört a körmöm". :)
Pedig, csak néha le kellene lassítani, hátradőlni, elgondolkodni, és hálát adni mindazért, amink van és meglátni abban a szépet, tudva, hogy lehetne sokkal rosszabb is... :)
